Mindenkinek vannak gubancai. Kisebbek és nagyobbak. Van, amit magunk is ki tudunk bogozni, de van, ami egyedül nem megy. Nekünk is voltak és vannak gubancaink. Ezért is tanulunk folyamatosan, hogy újabb és újabb módszerek birtokában tudjunk magunkon és így másoknak is segíteni.

Ketten együtt végigolvastunk egy kész könyvtárat és annyi papírunk van, hogy már el sem fér a falon. Persze ez mit sem jelentene, ha nem tudnánk használni a tudásunkat.

Nem elég megtanulni a módszereket. Akkor bánsz felelősségteljesen az elsajátított tudással, ha azt nem csak magadnak tartogatod, hanem megosztod másokkal. A legjobb, mindig az a pillanat, amikor valakinek azt mondhatjuk: ma találkoztunk utoljára. Örömmel és könnyű szívvel engedlek utadra, légy ügyes és használd bölcsen, amit kaptál!

Vannak emberek, akik maguktól kérnek segítséget. Vannak, akiknek kell egy kis noszogatás. És vannak a tinik meg a gyerekek, akik biztosak abban, hogy őket senki nem érti meg. A szülők pedig abban biztosak, hogy biztos kihullik tőlük a hajuk. Ugyanakkor szorongva nézik, hogy valami mégsem oké ezzel a kölyökkel, de az ebadtája makacs, hisztis, önfejű és egyáltalán nem hallgat az ősökre. Mázlinkra, nem csak a makacs, hisztis és önfejű felnőttekkel, de a pulyákkal is jól megtaláljuk a hangot. A legmellbevágóbb élményünk az volt, amikor egy 15 hónapos kisasszony egy szemvillantás alatt berántott bennünket egy családállítás helyzetébe. És mert ő még egy kis szivacs, fél óra múlva, ő maga választotta az elengedést és mindehhez vigyorgott, mint a vadalma. Na ezekért a pillanatokért érdemes csinálni, na meg tanulni…